esz-asz-én kenyerem.

rég írtam ide. feltűnt?

legközelebb akkor látsz új bejegyzést, ha használható, megrágható anyag lesz a kezemben. ugyanis vannak dolgok, amiken javítani szeretnék. a homályos és kusza képek tömkelegén, az átláthatatlan szavakon, melyek nem hordoznak semmilyen mélyebb mondanivalót, csak valamilyen véletlen folytán oda kerültek, ahova.

ha sikerül ötletet gyűjtenem, vagy használható infót feldolgoznom, és mindenféle gyanúsan esendő irodalmi formába gyúrnom, akkor újra írok majd.

de az biztos, hogy a közeljövöben nem tervezek netes publikációt sem ezen a blogon, sem a www.kaptar.sk oldalon. írást nem készülök ismét a nevem alatt publikálni nyomtatásban.
ez mától: 2009. december 12.-től él, s nem terjed ki az előzőleg megállapodott megjelentetésekre.

Egy délutánom a radiológián

Az ember annyi mindenen gondolkodik, amikor egy váróteremben üldögél, és vontatott unalommal lépeget végig a kijárt perceken. Bambán szemléli az ugyancsak hasonló sorsra jutott embereket, és a nővéreket, amint mindenféle papírokat hurcolnak az egyik doktortól a másikhoz. Előregörnyedés, ásítás, fejvakarás, hátragörnyedés. Jobbra nézünk. Kemény padok, ülő emberek. Egy roma házaspár, egy kisfiú az apjával, és egy feltűnően szép arcú lány. Balra nézünk. Takarítónő és felmosórongy. Meg vödör. Liftek zaja. Ajtócsukódás, visszhangzó párbeszéd, közben valaki köhög. Előregörnyedés, ásítás, fejvakarás, hátragörnyedés.
Megfigyeltem, hogy a főutcai galambok kövérebbek, mint a külvárosiak. Nem szeretem a galambokat. Mindig a nagy, narancssárga, égetett kerámiacserepes háztetőn üldögélnek. Azon a tetőn mindig van galamb. Nagy, szürke foltnak látszanak, ha hunyorítunk.
Megint köhög valaki. Liftzaj. Sarokkopogás a csempén. De jó, hogy errefelé nem repülnek galambok! Sötét anyagból készült, hosszú kabátokat fogok enni. Biztosan estére kerülök ki innen. Egykedvű és halk, de közben a maga módján mégis színpadias könyörgés az enyém. Eztán másképp gondolok majd a radiológusokra. Színészek ezek is mind.
Talán az a legdeprimálóbb, hogy az éjszakai vizeléses posztert injekciós tűk segítségével helyezték fel a faliújságra.

Egy kaftános öregúr térdelése

Májfoltos kezével megfogta a busz bőrkapaszkodóját, és üveges szemeivel felém nézett, mint aki a világ túlfelére lát. Korai óra volt ez.
A sofőr megijedt az úton átszaladó macskától, hirtelen lefékezett, és a lökés ereje térdre kényszeritette a nyugdijast.

"Naplómból I.-II."

Szoborhoz

Egyszer, csak egyetlen egyszer megtehetnéd azt, amit kérek tőled. Meguntam, hogy naphosszat a képedet kell bámululnom, a merev és mozdulatlan izmaidat, a szemeid, és a lefagyott ajkad.
Sohasem pislogsz.
Elegem van belőled! Fehér vagy, mint a halál, és a nyugalmad őrjit meg a legjobban. Ugyanazt a pontot figyeled untalan már csaknem négy hónapja. Egyébiránt... pont négy hónapja tettelek új helyre. Az elején még némileg ügyeltem arra, hogy ne legyen olyan unalmas az életed. Sapkát raktam rád, és napszemüveget, hogy védjen a fénytől.
Felfordul tőled a gyomrom! Szólalj már meg!
Nem? Igy is jó. Várhatod, hogy jobb helyre rakjalak. A zongora tetején még nem voltál... Most is a zongorát figyeled? Zsinóron rángattál mindvégig. Kinézed magadnak az új helyet. Bárhová raknálak, te mindig az új pozición töprengenél.
Felőlem akár el is törhetsz. Többet ne nézz rám.

Emlék a papáról

Nagypapa a régi, kopottas gesztenyefa-hintaszékben üldögélt a tornácon. Azt figyelte, ahogy a házzal szemben lévő tölgyfa hatalmas levelei között utat talál magának a napsugár, és rávetül a fűszálakra. Az amorf elrendeződésű árnyékos és fényes foltok a nagypapa képzeletével játszottak. Szerette nézni a nagy tölgyfát. Számtalanszor mesélte, ahogy gyermekként hódította meg az egyre csak magasodó ágakat; ez a fa már emberemlékezet óta ott áll az udvaron. Egyike lett volna azoknak a több száz éves fáknak, amiket tavaly nyáron kivágtak az utcában. A mi fánkat is ki akarták vágni, de nagypapa nem hagyta, az ő számára többet jelent, mint egy növény. A tölgyfa árnyékában nőtt fel, egy volt vele.
Kornél és én, már régen terveztük, hogy elvisszük nagypapát rég nem látott testvéréhez Bécsbe. Itt az idő hát, hogy meglepjük az öreget, aki épp azon a napon töltötte be a százat. Nem maradhattunk tovább négy-öt napnál, mert a papa minden vasárnap kiballag a temetőbe, friss virágot tesz a sírra, és mécsest gyújt nagymama emlékére. Huszonhét éve már, hogy elvitte a rák. Azért nagyon örülünk neki, hogy a papa kora ellenére úgy ahogy gondoskodik magáról.
Összepakoltuk hát a legszükségesebbeket, és a csomagokat Kornél berakta az autóba.
- Nagypapa, indulunk. Tessék jönni, kérem.
- Az útlevelek megvannak, lányom?
- Útlevél? – hebegtem.
- Az útlevél. Útlevél nélkül nem mehetünk sehova.
- Nagypapa… az útlevél-ellenőrzés megszűnt Ausztria és Magyarország között.
A nagypapa nem igazán figyelte, mi történik a világban. Ilyenkor általában mélyen hallgatott, és hangos sóhajtásokat köpködött a későnyári levegőbe. Most sem szólt semmit. Az autó felé tartottunk, a papa meg én.
- Etus megvan? – kérdezte a nagypapa.
- Etus! Persze, már „előkészítettük”.
Nagypapa beszállt az autóba, én a bátyám mellé osontam.
- Vinnünk kell a macskát is. – jelentettem ki határozottan, s közben gondosan ügyelve arra, hogy a papa ne halljon meg az egészből semmit.
- A macska nem jön. – vágta rá azonnal.
- Pedig jönni fog. Nagypapa miatt muszáj.
Kornél dühösen nézett rám. Valahogy úgy, mint a régi görög királyok, látván, hogy egy csapásra romba dőlt, mit felépítettek. Hiába volt ő az idősebb, a velem szembeni vitákat csakhamar föladta. A macskaketrec pont befért a hátsó ülésre, mellém. A nagypapa még az út előtt utoljára ránézett a házára, lezseren megvonta a vállát, és odaszólt Kornélnak: „Taposs rá, fiam! Messzi van a cél...”
És Kornél rátaposott.