2009. október 14., szerda

Emlék a papáról

Nagypapa a régi, kopottas gesztenyefa-hintaszékben üldögélt a tornácon. Azt figyelte, ahogy a házzal szemben lévő tölgyfa hatalmas levelei között utat talál magának a napsugár, és rávetül a fűszálakra. Az amorf elrendeződésű árnyékos és fényes foltok a nagypapa képzeletével játszottak. Szerette nézni a nagy tölgyfát. Számtalanszor mesélte, ahogy gyermekként hódította meg az egyre csak magasodó ágakat; ez a fa már emberemlékezet óta ott áll az udvaron. Egyike lett volna azoknak a több száz éves fáknak, amiket tavaly nyáron kivágtak az utcában. A mi fánkat is ki akarták vágni, de nagypapa nem hagyta, az ő számára többet jelent, mint egy növény. A tölgyfa árnyékában nőtt fel, egy volt vele.
Kornél és én, már régen terveztük, hogy elvisszük nagypapát rég nem látott testvéréhez Bécsbe. Itt az idő hát, hogy meglepjük az öreget, aki épp azon a napon töltötte be a százat. Nem maradhattunk tovább négy-öt napnál, mert a papa minden vasárnap kiballag a temetőbe, friss virágot tesz a sírra, és mécsest gyújt nagymama emlékére. Huszonhét éve már, hogy elvitte a rák. Azért nagyon örülünk neki, hogy a papa kora ellenére úgy ahogy gondoskodik magáról.
Összepakoltuk hát a legszükségesebbeket, és a csomagokat Kornél berakta az autóba.
- Nagypapa, indulunk. Tessék jönni, kérem.
- Az útlevelek megvannak, lányom?
- Útlevél? – hebegtem.
- Az útlevél. Útlevél nélkül nem mehetünk sehova.
- Nagypapa… az útlevél-ellenőrzés megszűnt Ausztria és Magyarország között.
A nagypapa nem igazán figyelte, mi történik a világban. Ilyenkor általában mélyen hallgatott, és hangos sóhajtásokat köpködött a későnyári levegőbe. Most sem szólt semmit. Az autó felé tartottunk, a papa meg én.
- Etus megvan? – kérdezte a nagypapa.
- Etus! Persze, már „előkészítettük”.
Nagypapa beszállt az autóba, én a bátyám mellé osontam.
- Vinnünk kell a macskát is. – jelentettem ki határozottan, s közben gondosan ügyelve arra, hogy a papa ne halljon meg az egészből semmit.
- A macska nem jön. – vágta rá azonnal.
- Pedig jönni fog. Nagypapa miatt muszáj.
Kornél dühösen nézett rám. Valahogy úgy, mint a régi görög királyok, látván, hogy egy csapásra romba dőlt, mit felépítettek. Hiába volt ő az idősebb, a velem szembeni vitákat csakhamar föladta. A macskaketrec pont befért a hátsó ülésre, mellém. A nagypapa még az út előtt utoljára ránézett a házára, lezseren megvonta a vállát, és odaszólt Kornélnak: „Taposs rá, fiam! Messzi van a cél...”
És Kornél rátaposott.

3 megjegyzés: