Az ember annyi mindenen gondolkodik, amikor egy váróteremben üldögél, és vontatott unalommal lépeget végig a kijárt perceken. Bambán szemléli az ugyancsak hasonló sorsra jutott embereket, és a nővéreket, amint mindenféle papírokat hurcolnak az egyik doktortól a másikhoz. Előregörnyedés, ásítás, fejvakarás, hátragörnyedés. Jobbra nézünk. Kemény padok, ülő emberek. Egy roma házaspár, egy kisfiú az apjával, és egy feltűnően szép arcú lány. Balra nézünk. Takarítónő és felmosórongy. Meg vödör. Liftek zaja. Ajtócsukódás, visszhangzó párbeszéd, közben valaki köhög. Előregörnyedés, ásítás, fejvakarás, hátragörnyedés.
Megfigyeltem, hogy a főutcai galambok kövérebbek, mint a külvárosiak. Nem szeretem a galambokat. Mindig a nagy, narancssárga, égetett kerámiacserepes háztetőn üldögélnek. Azon a tetőn mindig van galamb. Nagy, szürke foltnak látszanak, ha hunyorítunk.
Megint köhög valaki. Liftzaj. Sarokkopogás a csempén. De jó, hogy errefelé nem repülnek galambok! Sötét anyagból készült, hosszú kabátokat fogok enni. Biztosan estére kerülök ki innen. Egykedvű és halk, de közben a maga módján mégis színpadias könyörgés az enyém. Eztán másképp gondolok majd a radiológusokra. Színészek ezek is mind.
Talán az a legdeprimálóbb, hogy az éjszakai vizeléses posztert injekciós tűk segítségével helyezték fel a faliújságra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése